Kilencvenhét éves korában, július első napjaiban végleg leeresztette a függönyt a magyar színjátszás egyik utolsó, élő legendája, Csernus Mariann. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész távozásával egy olyan korszak zárult le, amelyben a színpad nem csupán munkahelyet, hanem egy életen át tartó, szakrális elhivatottságot jelentett. A hír, amelyet a Magyar Színház közölt hivatalos felületein, az egész szakmát és a közönséget mély gyászba borította, hiszen Mariann nem csupán elismert művész volt, hanem az ország legidősebb, mindvégig aktív színpadi szereplője, aki még kilencven felett is képes volt megtölteni a nézőteret.
Élete története olyan volt, mint egy drámai forgatókönyv, tele ragyogó sikerekkel és elviselhetetlenül nehéz magánéleti tragédiákkal. 1928-ban született Budapesten, és már fiatalon tudta, hogy a deszkák világa az egyetlen útja. Pályafutása a Nemzeti Színházhoz kötődött, ahol fél évszázadon keresztül meghatározó alakja volt a társulatnak. Major Tamás fedezte fel és szerződtette, ami az akkori színházi világban a legnagyobb elismerésnek számított.
Ám a csillogás mögött mély árnyékok húzódtak. Élete legnehezebb próbatétele 1988-ban érte, amikor lánya, Joó Katalin – aki szintén színésznő volt – tragikus körülmények között önkezével vetett véget életének. Ez a veszteség alapjaiban rendítette meg a művésznőt: hosszú évekre visszavonult a színpadtól, hogy a fájdalommal és a gyásszal megbirkózzon. Ebből a sötétségből a pszichológia felé fordulva keresett kiutat, tapasztalatait pedig a Ki voltál, Lányom? című kötetében tárta a nyilvánosság elé, segítve ezzel sokakat, akik hasonló tragédiát éltek át.
Nemcsak a magánéleti tragédiák sújtották: a szocializmus évtizedeiben politikai okokból is ellehetetlenítették, hosszú időre eltiltották a fellépésektől, miután külföldön élő fivéréről kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálattal állt kapcsolatban. Ennek ellenére sosem tört meg. A rendszerváltás után visszatért, és élete utolsó évtizedeit a Vizsolyi Biblia lenyűgöző tolmácsolásának, valamint az önálló esteknek szentelte.
Személyes életében a csendes budai hétköznapokat választotta, távol a bulvár zajától. Szerette a természetet, a puli kutyáit, és még kilencvenéves korán túl is szigorú rendben élte mindennapjait. Nem a nyugdíjasok kényelmes életét választotta, hanem a szövegmondás, a tanulás és a folyamatos jelenlét iránti vágy hajtotta. Halálával egy olyan művész távozott, aki utolsó leheletéig bizonyította, hogy a művészet iránti elkötelezettség nem ismer korhatárt, és a színpadra lépéshez szükséges belső tűz akkor is ég, amikor a test már elfáradt. Emlékét a magyar kultúra történetében kitörölhetetlenül megőrizzük.
