Mély megrendüléssel fogadta a kulturális élet a hírt, miszerint életének 70. évében elhunyt Tarr Béla, a kortárs filmművészet egyik legmeghatározóbb és legegyedibb hangvételű alkotója. A világhírű magyar rendező távozása pótolhatatlan űrt hagy maga után, hiszen nemcsak a hazai, hanem az egyetemes filmművészetre is olyan elemi hatást gyakorolt, amely keveseknek adatik meg. A hírt a környezete is megerősítette, a gyászoló család és a szakma pedig egy emberként adózik a mester emléke előtt, aki élete utolsó pillanatáig hű maradt radikális és megalkuvást nem ismerő művészi vízióihoz.
Tarr Béla pályafutása során olyan monumentális alkotásokat tett le az asztalra, mint a Sátántangó vagy A torinói ló, amelyekkel örökre beírta magát a halhatatlanok közé. Különleges látásmódja, a végtelennek tűnő fekete-fehér snittek és az emberi létezés mélységeit kutató lassú, meditatív tempója védjegyévé vált. Nemzetközi hírneve messze túlnyúlt Európa határain; olyan rendezőóriások tekintettek rá példaképként és mesterként, mint Martin Scorsese vagy Gus Van Sant. Tarr nem csupán filmeket készített, hanem egy egészen sajátos, nehéz és komor, mégis lenyűgöző univerzumot épített fel, amelyben az idő és az emberi sors drámája új értelmet nyert.
A rendező halálhíre után azonnal megindult a megemlékezések áradata a nemzetközi sajtóban is. Sokan felidézték azt a pillanatot, amikor Tarr bejelentette visszavonulását a filmkészítéstől, mondván, hogy mindent elmondott már, amit a világról el lehetett mondani. Később a tanításnak és a fiatal tehetségek gondozásának szentelte idejét, Szarajevóban alapított filmiskolája a világ minden tájáról vonzotta a kísérletező kedvű alkotókat. Akik ismerték, egy végtelenül őszinte, olykor nyers, de mélyen humanista embert láttak benne, aki soha nem hajolt meg a kommersz elvárások előtt, és mindig a legtisztább művészi igazságot kereste.
Az utolsó napjaiban is a művészet és az élet nagy kérdései foglalkoztatták, és bár az egészségi állapota az utóbbi időben már aggodalomra adott okot, szellemi frissessége és kritikus látásmódja megmaradt. A magyar kultúra egy olyan óriását veszítette el, akinek hatása még generációkon át érezhető lesz. Tarr Béla képei, a sárban gázoló alakok, a szélfútta puszták és a végtelen csendek örökre ott maradnak a nézők retináján, emlékeztetve minket arra, hogy a mozi néha sokkal több, mint puszta szórakozás: az emberi lélek legmélyebb tükre. A búcsú fájdalmas, de az életmű, amit ránk hagyott, örök és kikezdhetetlen bástyája marad a kultúránknak.
