Mély megrendüléssel és fájdalommal fogadta a közvélemény a hírt, miszerint elhunyt a hazai tudományos és irodalmi élet egyik legmeghatározóbb alakja, a rajongva tisztelt professzor és költő. Az űrt, amelyet maga után hagyott, szinte lehetetlen lesz betölteni, hiszen munkássága nem csupán száraz tényekből és adatokból állt, hanem húsba vágó érzelmekből, mély bölcsességből és egyfajta megismételhetetlen szellemi örökségből, amely évtizedeken át iránytűként szolgált tanítványai és olvasói számára. Az utolsó napok csendje mögött egy olyan életút zárult le, amely a legmagasabb tudományos elismerésektől a legőszintébb lírai vallomásokig ívelt.
A professzor környezetéből származó információk szerint az elmúlt időszakban már érezhető volt a törődés, de szellemi frissessége és tenni akarása az utolsó pillanatig kitartott. Nem csupán egy katedra mögött álló tudóst veszítettünk el, hanem egy olyan polihisztort, aki képes volt a legbonyolultabb összefüggéseket is az emberi lélek nyelvén tolmácsolni. Barátai és kollégái szerint az atmoszféra körülötte mindig megtelt méltósággal és egyfajta különleges nyugalommal, ami még a legnehezebb időkben is biztonságot sugárzott. A gyászhír hallatán a közösségi médiát elárasztották a megemlékezések; tanítványok ezrei idézik fel azokat a pillanatokat, amikor egy-egy előadása vagy verse örökre megváltoztatta az életüket.
A búcsú nemcsak a család magánügye, hanem egy egész nemzet vesztesége. A professzor, aki a szavak mestere és a tudomány alázatos szolgálója volt, olyan űrt hagyott a katedrán és az íróasztal mellett, amelyet csak az emlékezés fénye tud némileg bevilágítani. Az életműve, amelyben a tudományos precizitás és a költői látomásmód különleges egységet alkotott, mostantól az utókor számára válik megkerülhetetlen forrássá. Sokan emlékeznek rá úgy, mint akinek a jelenléte is elég volt ahhoz, hogy a környezetében lévők jobb embernek érezzék magukat. A tragédia híre villámcsapásként érte a szakmai köröket is, ahol már most a méltó megemlékezés és az örökség ápolásának lehetőségeit tervezik.
Az utolsó útja előtt még egyszer mindenki felidézi azokat a felejthetetlen sorokat és gondolatokat, amelyekkel a professzor az élet értelmét kereste. Nem egy hétköznapi halálesetről van szó, hanem egy korszakos zseni távozásáról, aki méltósággal viselte a sorsát, és mindvégig hű maradt az elveihez. Az emléke ott él minden egyes könyvlapban, minden egyes tudományos értekezésben és abban a végtelen szeretetben, amellyel környezete vette körül. A csend, ami most utána maradt, súlyos és fojtogató, de a szellemi hagyatéka örök fényt gyújt a sötétségben.
