A nemzet színésze, a mindig életvidám és energikus Bodrogi Gyula most olyan fájdalommal néz farkasszemet, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A magyar színházi világ egyik legmeghatározóbb alakja, Voith Ági távozása után a gyász sötét árnyéka vetült a művész mindennapjaira, és a csend, ami maradt, szinte elviselhetetlenül súlyos. Gyula, aki évtizedeken át volt Ági társa, nemcsak egy kollégát, hanem egy pótolhatatlan lelki társat és az élete egyik legfontosabb tartópillérét veszítette el a tragikus események következtében. A búcsú pillanatai és az azt követő üresség olyan mély nyomokat hagytak a színészóriásban, amire a közönség és a barátok is csak megrendülten tudnak reagálni.
A visszaemlékezések során Bodrogi felidézte azokat a közös éveket, amikor a színpadon és a magánéletben is egymásba kapaszkodtak, és ahol minden egyes gesztusukból áradt az egymás iránti mély tisztelet és szeretet. A gyász feldolgozása egy ilyen kaliberű művész számára nem csupán magánügy, hiszen az ország egy emberként érzi át a veszteséget, látva a Nemzet Színészének megrendült arcát. A könnyeivel küszködve mesélt arról a belső ürességről, amit semmilyen vastaps vagy szakmai elismerés nem képes betölteni, hiszen Ági jelenléte, humora és vibráló személyisége olyan űrt hagyott maga után, ami az idő múlásával sem látszik enyhülni. A közös vacsorák, a nagy nevetések és a szakmai viták emléke most egyszerre hoz mosolyt az arcára és maró fájdalmat a szívébe, ahogy ráébred a megmásíthatatlan valóságra.
A barátok és a szakma is egy emberként áll Gyula mellett ebben a nehéz időszakban, próbálva tartani benne a lelket, de a gyász intim magányát senki sem veheti el tőle. A színész vallomása szerint vannak napok, amikor a színház az egyetlen menedéke, ahol a szerepek mögé bújva próbál elmenekülni a valóság elől, de a függöny legördülése után mindig ott várja a fojtogató magány. Voith Ági elvesztése nemcsak egy korszak lezárulta a magyar színjátszásban, hanem egy olyan seb Bodrogi Gyula lelkén, amely talán soha nem fog teljesen behegedni. Minden egyes mondata, amellyel egykori párjáról emlékezik meg, tele van olyan mély érzelmekkel, amelyek rávilágítanak arra, hogy az igazi kötelékek a halál után is megmaradnak, de a fizikai hiány okozta kín minden nap újra és újra próbára teszi az emberi erőt. A rajongók ezrei imádkoznak érte és küldik szeretetüket, remélve, hogy a legendás színész valahogy megtalálja a békét a tragédia utáni pusztító csendben.
