Ma minden magyar szívében egy kicsit megáll az idő, hiszen egy olyan asszony születésnapjára emlékezünk, aki nélkül a hazai színházművészet és a televíziózás elképzelhetetlen lett volna. Ha a sors másképp akarja, ma 82 gyertyát fújna el a tortáján a felejthetetlen Schütz Ila. Az arcán mindig ott bujkáló huncut mosoly, a hangjában rejlő sajátos vibrálás és az a hihetetlen őszinteség, amivel minden egyes szerepét megformálta, örökre beégett a nézők emlékezetébe. Kevesen tudják azonban, hogy a csillogó karrier mögött milyen rögös és drámai út állt: Ila már egészen korán, szinte még gyermekfejjel megmutatta, hogy a szabadságvágya és a művészet iránti elkötelezettsége mindennél erősebb.
A történet ott kezdődik, amikor a kis Ila, még kislányként, egy hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntött, hogy hátrahagyja a biztonságot és világgá megy. Nem kért senkitől engedélyt, nem várta meg a felnőttek jóváhagyását, egyszerűen csak érezte, hogy a sorsa máshol várja. Ez a gyermekkori lázadás nem csupán egy pillanatnyi szeszély volt, hanem az a tűz, ami később a színpadon is égetett. Később a Madách Színház deszkáin vált az ország egyik legfoglalkoztatottabb és legkedveltebb színésznőjévé, ahol évtizedeken át kápráztatta el a közönséget. Legyen szó mély drámáról vagy fergeteges vígjátékról, Schütz Ila jelenléte garancia volt a sikerre.
Emlékezzünk csak a zseniális kettősükre Sztankay Istvánnal! A Jövőre, veled, ugyanitt című darabbal történelmet írtak, és olyan érzelmi mélységeket mutattak meg a házasság és a szerelem útvesztőiről, amit azóta is csak kevesen tudtak utánuk csinálni. A nézők imádták őket, szinte saját családtagként tekintettek rájuk. Ila azonban nemcsak a színpadon, hanem a filmvásznon is maradandót alkotott. Olyan alkotásokban láthattuk, mint az Ismeri a Szandi mandit? vagy a BÚÉK!, ahol minden pillanatban áradt belőle az a természetes tehetség, amit nem lehet tanítani. Bár az élete végén a magány és a szomorúság árnyékai is megjelentek, mi ma mégis a ragyogására, a kislányos bátorságára és arra a páratlan életműre gondolunk, amit ránk hagyott. Az ország „Ilikéje” ma is köztünk van minden nevetésben és minden könnycseppben, amit a játéka váltott ki belőlünk.
