Kiara Lord őszintén beszélt arról, hogy gyerekkorában egyáltalán nem volt harmonikus a kapcsolata az édesanyjával. Elmondása szerint a viszonyukat komoly feszültségek terhelték, és kislányként nehezen tudott kötődni hozzá.
Úgy fogalmazott, édesanyja egy boldogtalan házasságban élt, ami rányomta a bélyegét a mindennapokra is: gyakran volt ideges és kiszámíthatatlan. Kiara emiatt nem érezte magát biztonságban, sokszor félelemmel élte meg az otthoni légkört.
„Nehéz erről beszélnem. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk – sőt. Fáj kimondani, de gyerekként nem szerettem az anyukámat” – idézi fel Kiara Lord. Elmondása szerint állandó feszültséget érzett, amikor édesanyja közelében volt, és gyakran félt tőle. Úgy élte meg, hogy testi és lelki bántások érték, sokszor indokolatlanul volt vele szemben agresszív, és rendszerint őt hibáztatták mindenért.
Egy konkrét emléket is felidézett: egy téli napon édesanyja megragadta a kabátjánál fogva és ráncigálni kezdte, közben letört a műkörme – amiért végül szintén őt tették felelőssé. Úgy fogalmazott, nem csupán alkalmi, nevelő célzatú pofonokról volt szó, hanem szerinte erőszakos viselkedésről, amely mögött az édesanyja saját frusztrációja és magányossága állhatott.
A történtekről Lakatos Levente Kiara Lord erkölcstelen randevúi című könyvében mesélt részletesen. Bevallása szerint nemcsak a fizikai bántalmazás viselte meg, hanem a folyamatos lelki nyomás is: édesanyja sokat követelt tőle, és a tökéletességet várta el.
Kiara Lord arról is beszélt, hogy édesanyja gyakran váratlan feladatokkal terhelte: például különböző matematikapéldákat adott neki, és addig nem engedte mással foglalkozni – még biciklizni sem –, amíg meg nem oldotta őket. Mivel ő nem volt erős matekból, miközben az édesanyja reál beállítottságúként könnyedén boldogult a számok világában, úgy érezte, olyan elvárásoknak kell megfelelnie, amelyekhez nem kap segítséget.
Felidézte, hogy sokszor csak ült a feladatok felett, tehetetlenül, és várta, hogy teljen az idő, miközben a könnyei a papírra hullottak. Akkoriban haragot érzett, és nem értette, miért ilyen szigorú vele az anyja. Felnőtt fejjel már úgy látja, talán a fejlődését szerette volna ösztönözni, de szerinte mindezt empatikusabban is lehetett volna kezelni – például közös megoldással, támogatással.
Elmondása szerint a folyamatos kritika és a magas elvárások miatt gyakran érezte magát butának és értéktelennek, ami mély nyomot hagyott az önbecsülésén. Kamaszkorában megpróbált kiállni magáért, de ez újabb konfliktusokhoz vezetett, és kapcsolatuk egyre inkább megromlott. Végül annyira eltávolodott az édesanyjától, hogy igyekezett minél kevesebb időt otthon tölteni, ami további feszültségeket szült közöttük.
