A kasszánál derült ki számára, hogy a felesége két héttel korábban kiürítette a közös bankszámlájukat.
Dániel egy születésnapi tortát vásárolt a lányuknak, Lilinek. Rózsaszín máz, műanyag unikornis a tetején, az ő kedvence. A pénztáros lehúzta a tortát, a gyertyákat és a papírtányérokat a vonalkóddal. Dániel megérintette a bankkártyáját, miközben már arra gondolt, hogy otthon felfújja a lufikat.
„Elutasítva” villant fel a kijelző.
Feszengve felnevetett, megpróbálta újra. Ugyanaz a válasz. A mögötte álló sor egyre hosszabb lett. Egy fejhallgatós tinédzser, egy virágkosarakkal érkező idősebb nő. A pénztáros unottan nézett rá.
„Van esetleg másik kártyája, uram?”
Dániel előhúzta a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. Beírta a jelszót, nem aggódott túlzottan. Biztosan csak valami hiba.
Elérhető egyenleg: 7,43.
Bámulta a számot. Megdörzsölte a szemét. Ellenőrizte, hogy tényleg a közös számlát nézi-e: Dániel & Emma.
Utolsó tranzakció: átutalás a 7193 végű megtakarítási számlára. Összeg: minden.
Először megdermedt a szíve, majd a keze remegni kezdett. Minden számlájukat ismerte. Nem volt 7193-as.
A pénztáros megköszörülte a torkát. „Uram?”
Lenyelte a nyálát. „Tartsa meg nekem tíz percig, visszajövök.” A tortát félretette, mint valami törékeny dolgot, amit nem engedhetett meg magának, hogy elejtse.
Az autóban felhívta Emmát.
Nem vette fel.
Újra próbálkozott. Megint. Azonnal a hangpostára.
Megpróbálta felidézni az elmúlt két hetet. Emma… csendes volt. Később jött haza a munkából. Azt mondta, fáradt. Elaludt a kanapén. Úgy gondolta, csak stressz az egész.
Felhívta a bankját. A szokásos kérdések és zene után egy udvarias hang közölte, az összeg online, helyes azonosítókkal lett átmozgatva. Nem gyanús, nem hiba.
„Meg tudná mondani, melyik számlára?”
„Ez egy belső számla, ugyanabban a bankban, ugyanazzal a névvel, mint a közös számlán.”
„Tehát… az is Emma nevére szól?”
Szünet. „Nem adhatok ki minden részletet, uram. De igen, a név megegyezik.”
Letette a telefont és átnézte Emma üzeneteit. Az utolsó üzenet tegnapról: „Ne felejtsd el elhozni a gyümölcslevet Lili iskolájába.”
Semmi különös. Nincsenek hosszú búcsúk. Nincsenek figyelmeztetések.
Hazavezetett torta nélkül.
Lili mezítláb szaladt az ajtóhoz, ősi-gyerekkori papírkoronában, amit az óvodában készített. „Apa, hol a torta?” Pirosak voltak az arca, göndör haja izgatottságtól kócos.
„Még díszítik” – hazudta Dániel. „Később hozom. Hol van Anyu?”
„Elment” – mondta Lili. „Azt mondta, beszélnie kell valakivel.”
A nappali félig dekorált volt. Papírcsíkok egy műanyag zacskóban, felfújatlan lufik a kanapén, az olcsó molinó még feltekerve. Az asztalon egy nyitott boríték rá volt írva a neve.
Gyomra összeszorult, még mielőtt megérintette volna.
A nevével. Az írásával.
Lassan kinyitotta, mintha a sebesség megváltoztathatná a szavakat.
„Dániel,
Mire ezt olvasod, már nem leszek itt. Tudom, ez a legrosszabb módja a dolgok rendezésének, de nem tudtam szembenézni veled. Nem tudok tovább élni ebben a házban, ebben az életben. Úgy érzem, fulladok. Találkoztam valakivel. Összeköltözöm vele. Segített albérletet bérelni, és átutaltam a pénzt, hogy újrakezdhessem.
Sajnálom, hogy pont Lili születésnapján teszem ezt. Nem így terveztem, csak úgy alakultak a dátumok és a papírmunkák. Kérlek, mondd meg neki, hogy szeretem, de nekem is boldognak kell lennem.
Emma.”
Kétszer elolvasta. Aztán újra. A szavak nem változtak.
Bement Lili szobájába, a levél a kezében. Lili plüssállatokat rendezett körbe, mintha azok lennének a vendégek a buliján.
„Apa, megkötöd ezt a lufit?” Egy leeresztett lufit nyújtott át, bizalommal és türelmetlenséggel.
Megkötötte. Az ujja automatikusan mozgott. A levelet a hátsó zsebébe tette.
Két óra múlva a lakás megtelt gyerekekkel. A szülők mosolyogva dobták be őket, kis ajándékokat adtak színes zacskókban. „Hol van Emma?” kérdezték könnyedén.
„Kicsit késik” – felelte mindig.
Ő vezette a játékokat. Zene székekkel a telefonját használva hangszóróként. Bújócska a kétszobás lakásban. Almát szeletelt és gyümölcslevet töltött a torta helyett.
„Torta majd később” – mondta a gyerekeknek. „Meglepetés lesz.”
Egyszer csak látta, hogy Lili az erkélyajtó mellett áll, és kint bámul a parkolóra. Már a papírkoronát tartotta a kezében, nem a feje tetején.
„Szerinted elfelejtette Anyu?”
Mintha valami szívében szakadt volna szét.
„Nem” – mondta határozottan. „Anyu nem felejtette el.”
Ahogy az utolsó vendég elment és becsukódott az ajtó, gyorsan csend lett. Az asztalon ajándéktasakok, a padlón tépett csomagolópapír, a molinó végül fel van akasztva, kicsit ferdén.
Csak ekkor ült le a konyhaszékbe, és merte magát megengedni egy mély levegővételre.
Csörgött a telefonnal. Ismeretlen számról jött üzenet.
Egy fénykép Emmáról. Egy szürke kanapén ül, egy férfi mellett, akit Dániel sosem látott. Mögöttük másik konyha, fehér szekrények, új gépek. Emma mosolygott, ahogy hónapok óta nem.
A kép alatt szöveg: „Most már nálam van biztonságban. Jövő héten hozzuk el Lilit, ha lenyugszanak a dolgok. Ne nehezítsd meg feleslegesen.”
Név nélkül. „Szia” nélkül.
Háromszor elolvasta, majd kikapcsolta a telefont.
Aznap este végre visszament a boltba.
Ugyanaz a pénztáros. Ugyanaz a vakító fény. Ugyanaz a torta, de már műanyag unikornis nélkül, mert elfogyott.
Ezúttal a saját kártyájával fizetett. Másik számla, másik egyenleg.
Hazavitte a tortát, és az asztalra tette a fáradt, majdnem elalvó Lili elé.
„Kívánj valamit” – mondta.
Lili becsukta a szemét, felvett egy levegőt, és elfújta a gyertyákat.
Nem kérdezte meg, mire kívánt.
Másnap reggel ügyvédet hívott, új számlát nyitott csak a saját nevére, és Emmá levelezt apróra hajtotta.
Betette egy dobozba Lili első rajzaival és a kórházi karkötőjével együtt.
Aztán bekötötte a dobozt.
